2012. október 17., szerda

Öszi patakopogás




Megérkezett az ősz. A lovardához vezető út szélén lengedező bokrok, melyek tavasszal illatos virágokkal pompáztak, mostanra az útra hajló termésekkel, bogyókkal terhesen bólogatnak. Az akác, utolsóként rügyezett, most elsőként színezi a lombját, kis szellőre pörögnek az útszéli porba sárga levelei. A nap ráült a fák tetejére, élvezte ahogy az apró felhők sorban elhaladva bókolnak előtte.
Minden adott volt, hogy egy kellemes órát töltsünk el Vasadon. A csoda gondolta, hogy kínlódással teli délután előtt állunk.
Korábban kezdtünk, hogy az óra végére ne boruljon félhomály a lovardára. Zeuszt nyergelte fel Erika. Először  a gyors vágtába ugratást, majd rögtön ügetésbe visszaváltást gyakoroltuk. Zeusz megértette a feladatot, egy idő után szinte magától ugrott be, majd lépett vissza. Elég volt kicsit jeleznem a csizmával. Ez nagy magabiztosságot adott, elhittem, hogy tudom uralni a lovat. Zeusznak más volt a véleménye.
Az óra másik részében, az osztályban valami megváltozott. Zeusz csak arra volt hajlandó hogy ügetésben rója a lovardai köröket, de semmi extra. Egy nyamvadt kiskőr megtételére sem volt kapható. Nyomtam a csizmámat, húztam a szárat, dőltem oldalra. Zeusz feje szinte már visszatekeredett, mégsem állt rá a kőrre. Úgy ügetett egyenesen tovább, hogy az egész teste kanyarban volt. Valamit nagyon rosszul csináltam. Erika hiába kiabálta a teendőket, semmi változás. Nem volt mese, Erika kihozta a pálcát. Ez mumus az esésem óta és megalázó, hogy a ló feletti uralmamat csak a pálcával érem el. Nagyon óvatosan, folyamatosan bocsánatot mormolva hozzáérintettem a ló vállához. És csoda történt. Apró szárhúzás jobbra, jobb csizma a hevederen, bal a heveder mögött és a ló befordult. Majd újból befordult. Nagyképűen, elégedetten veregettem meg a nyakát, képzelem miket gondolt rólam.

Zeusz a voltizs hevederrel

Óra végéig mint az olajozott istennyila, úgy ügetett, minden pöccintésemre reagált és végrehajtotta. Sajnos ez nem az én dicsőségem, hanem a pálcáé.
Erika szólt, hogy lejárt az időm, állítsam lépésre Zeuszt, de szár használata nélkül. Mi az nekem, ragyogóan ment minden, elengedtem a szárat és hátradőltem a nyeregben. Semmi. Még hátrébb dőltem egy kis csizma segítséggel. Mintha ott sem lettem volna, kocogott rendületlenül tovább. Teljes testsúllyal hajoltam a ló fenekére. Erikával egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés. Az órai kudarcok miatt tehetetlennek, megalázottnak éreztem magam, olyannak aki már csak nevetni tud a saját nyomorán. Erika végül megkegyelmezett és szár segítséggel megállíthattam Zeuszt.
Ez a nap nem lesz a dicsőségtáblámon feltüntetve. Nem látok a ló lelkébe, nem tudom hol rontom el! A ruhám ugyanaz, nem mentem össze, nem híztam, a pálya nem változott, a nap sütött. Mi a jó ég baja volt Zeusznak, miért engem szemelt ki, hogy kicsinyes bosszúját rajtam töltse ki? Egyáltalán mi közöm a problémáihoz?! Mindíg hurcolom neki a répát, almát. Legalább erre legyen tekintettel! Ha ez pár hónappal ezelőtt történik, természetesnek veszem. De nem most. Most, mikor már úgy gondolom, magabiztos lovas vagyok.


A tanya közepén lévő tóba tavasszal beengedtek jópár apró halat. Mostanra megemberesedhettek, Leonidasz, az ifjú macska meredten ült a szélén, néha praclijaival kapkodva a víz tükre felé, sajátos módszerrel halászott. Gyönyörű kandúrrá cseperedett, elegánsan, kényesen rakosgatta lábait a tó körüli nedves köveken.
Lovaglás után ölembe fészkelődött, megadóan hallgatta Zeusszal kapcsolatos panaszáradatomat. Orrát bedugta a könyökhajlatomba és harsogó dorombolásba kezdett.



1 megjegyzés: