2013. április 2., kedd

Lányom vs arabok

Öt óra késéssel szálltunk be a gépbe. Éhesek és dühösek voltunk. A teljes személyzet arab volt, köztük az egyetlen férfi légi utaskísérő Ali.

Becsatoltuk magunkat, végignéztük, ahogy némajátékkal bemutatta a teendőinket vészhelyzet esetén. Amint vízszintesre álltunk máris szolgálták fel a szendvicseket. Ali kicsit többet szöszölt lányom kiszolgálásánál, de ez akkor nem tűnt fel, csak a vacsorára koncentráltunk.
Tunézia felett már alacsonyan szállt a gép. Monastíri landolás után felcihelődtünk és tessék, Ali véletlenül megint mellettünk sürgött forgott, lányomnak széles mosollyal segített az utazótáskáját leemelni a polcról. Hess-hess, köszönjük szépen, boldogulunk magunk is!

Sousse-ba buszon érkeztünk, a szállodában kapkodták ki a kezünkből a bőröndöt. Nekünk Nazim jutott, piros sapkáján a hímzett embléma jelezte, hogy a hotel alkalmazottja. Beterelt minket a liftbe, mosolygott, gombot nyomott, a másodikon intett megérkeztünk, kövessük. Megszeppenve vonultunk Nazim után, ő a 212 szobánál elkérte a kulcsot. Ajtót nyitott, a bőröndöket, utazótáskákat szakszerűen a helyükre rakta. Szembe fordult velünk, meghajolt és nemzetközi egyezményes jellel jelezte, hogy várja a borravalót, orrunk alá dugta felfelé nyitott üres tenyerét. Bakker! Időnk még nem volt váltani, semmi aprónk nincs. Mutattuk Nazimnak, hogy legkisebb pénzünk a 10 eurós. Nem baj, elfogadja azt is. Na azt azért mégsem! Pár szavas egyezkedés, legközelebb két nap múlva lesz szolgálatban, akkor megkeres minket.
Gyors kipakolás, vacsoráig van három óránk. Nem is lettünk volna nők, ha ezt az időt nem a Medina bazárjára szánjuk. Megegyeztünk, hogy visszafogjuk magunkat, lesz még időnk vásárolni.
Zoli, a feleségével, Magdival a szomszéd szobát kapták. Zoli azért volt fontos, mert először is férfi volt, aki meg tud menteni minket, másodsorban dolgozott pár évet araboknál és sok arab szót, mondatot ismert. Egyik ilyen fontos mondata volt a: „Sok! Add olcsóbban!”
Ennyi elég is volt, a többit út közben megtanuljuk, indulás Medinába, a soukba.

Kicsit lassabban jutottunk el az óvárosba, mert a főúton végig kirakatok csábítottak bámészkodásra. Zoli már itt kezdte főbe lőni magát és igyekezett minket visszaterelni az útra.
Végre ott álltunk a Medina bejáratánál, millió macskával a téren, akik a napos melegebb köveken szunyókáltak, őket és minket kerülgetve, nyüzsgő emberi forgatag fogadott. Illúziórombolásként a bejárat mellett volt egy szabvány nagyáruház azoknak, akik nem akarnak, vagy nem tudnak alkudozni, fix árakkal kínálva a bazár termékeit.
Na nem! Nem e miatt repültünk Afrikába, ha a lőrinci piacon tudok egy alma áráért kettőt venni, akkor itt még jobban ki akarom élvezni az alkudozás ízét.

Beléptünk a szűk, macskaköves bazárba. Mivel első keleti irányú utunk volt, a szavunk elakadt az áru változatos bőségétől, bámultunk, tátottuk a szánkat, kapkodtuk a fejünket. Sétáltunk, vagyis inkább lökdösődtünk tíz métert, máris akkora vizipipát láttam, amit lányomnak, Mariannak is látnia kell. Nyúltam érte, nézze mit találtam, de ő nem volt mellettem. Pördültem vissza, és látom, hogy hátrébb a tömegben két fiatal arab próbálja betuszkolni a boltjába, aggatva nyakába ékszerek tonnáját. Ekkor ért oda Zoli, aki átnyúlva az arab gyűrűn, egyszerűen kiemelte lányomat a fogságból és maga elé parancsolta. Hát igen. Mariann szőke, hosszú hajú, fiatal, ő a potenciális vevő.
Zoli védő szárnyai alatt jobbra-balra cikázva hüledeztünk a keleti kultúra termékein. Az apró bazárokba csoportosan tódultunk be, a legfelső polcokról is lepiszkáltattuk az árut. A harmadik bolt után kialakult a technikánk. Egyikünk kinézett valamit magának és kérte az árustól. Másik kettő közönyösen kritizálta a terméket, Zoli pedig alkudozott, közben sürgetett minket. Az arab kezdte a szokásos udvariaskodással, Zolinak felajánlott pár tevét a háreméért, majd dicsérte az árut. Zoli nagyon jól játszotta az ár nagyságától megrendült túristát, székre rogyva szörnyülködött és az ár csökkenésével egyenes arányban ocsúdott fel. Az ár csúszott lejjebb és lejjebb. Amikor az alkudozás az arab részéről befejeződött és érdektelenül elfordult, tudtuk, hogy ennél tovább nem lehet menni.

Végig csavarogtuk Medina zegzugos apró sikátorait, pörgettem a csuklómon karperecek hadát, felpróbáltam rengeteg fülbevalót és kendőt. Élveztük az egyezkedést, alkudtunk plüss tevére és vízipipára, nyakláncra és nagykabátra. Megmosolyogtuk a nyugati kultúra ferde hajtásait, ami kimerült annyiban, hogy a szári hátára sport márkaneveket nyomtak. Láttunk Adidas-os vállkendőt, Nike-s hímzett kunkorodó orrú papucsot. Lányomat lépten, nyomon ki akarták halászni a védőgyűrűnkből. Ahol durván próbáltak rá lecsapni és berángatni a boltjukba, Zoli felemelte az ujját és csak annyit mondott: „She is my new wife!” A fiatal arabok vigyorogtak, az idősek elismerően bólogattak, de mind hátrább léptek.

Az árusok is tudták mitől döglik a légy, jól kiszimatolták, ha valami megtetszett és nem akartuk ott hagyni. Mariann alkudott egy mustár színű kecskebőr kistáskára. A színben hasonló nyaklánca és derékszíja már a zsebében lapult, a táska mindenképpen szükséges volt. Érezte a ravasz arab, hogy a táska megfogta a lányomat, nem ment lejjebb az árral. Ott hagytuk, kend a hajadra, találunk máshol is hasonló táskát. Hát nem. Tűvé tettük az összes bőrös boltot, lerámoltattunk rengeteg polcot, nem volt sehol. Egy óra múlva visszafelé benéztünk, hogy meggondolta-e magát, adja-e olcsóbban. Adja, de csak úgy, ha kettőt veszünk. Így lett nekem is egy bordó táskám, ami újabb gondot vetett fel. Nekem még nem volt meg a hozzá színben hasonló derékszíjam.

Mondanom sem kell, ígéretünk, miszerint visszafogjuk magunkat és nem vásárolunk, rég a feledés homályába merült. Szatyrunk súlya húzta a karunkat. Óránkra nézve észbe kaptunk, vacsorára a hotelben kell lenni. A bédekkerek kiabálták, csakis palackozott vizet szabad inni, útközben visszafelé betértünk hát egy kis boltba, pár palack vízért. Fiatal lány ült a pult mögött, beszédes kedvében volt. Látva a teli szatyrunkat, kérdezte, hogy honnan jöttünk, majd büszkén mesélte, hogy pár hónap múlva férjhez megy. Mikor megtudta, hogy lányom idősebb nála, de még csak a gondolataiban sincs a házasság, rácsodálkozott. Szerinte élete legfontosabb állomása lesz az esküvő és ha megvolt, elért mindent, amit kívánt. Annak ellenére, hogy kiválóan beszélt angolul, nem volt igénye önálló karriert építeni, férje kereskedésében fogja folytatni a munkát.

Visszaértünk a szállodába, lepakoltuk a szerzeményeinket, siettünk le az étterembe.
Svédasztalos vacsora volt, sok szárnyassal és salátával, gusztusosan tálalva.
Háttérben a falnál álltak a pincérek, ha valami kiürült, töltötték fel a tálcákat. Sokan voltunk, sorban álltunk, hogy a tálcákról válogathassunk. Lányom előttem, egy fagyis kelyhet próbált megtölteni mandulafagylalttal, mikor is az egyik fiatal pincér kiugrott a fal mellől, Mariann kezéből kikapva az üvegkelyhet, saját kezével pakolta tele gombócokkal. Gyorsan be is mutatkozott, ő volt Ali. Már megint egy Ali! Valószínűleg a fiatalember észrevette a feltűnő hasonlóságot köztem és a lányom között, mert utána engem tüntetett ki a figyelmével, én is megkaptam a fagyi adagomat, majd visszaállt a fal mellé.
Vacsora után jött leszedni az asztalunkat, majd kettőnknek kihozott egy-egy kistányér desszertet. Mariann elment üdítőért. Ali ezt használta ki, lányomat becserkészte, udvariasan egy kis esti beszélgetésre invitálva.
Na ez mára már sok volt az Alikból! Még csak fél napja kezdődött a vakációnk, de mással sem töltöttem az időmet, minthogy a lányom körül legyeskedő fiatalembereket csapkodtam. És még hat nap volt hátra a nyaralásból!
Ja, és Nazim két nap múlva bekopogtatott a szálloda szobánk ajtaján, bevasalni az elmaradt borravalót.

Folytatás itt.




1 megjegyzés: