Julika nyolcvan éves. Volt egy kívánsága, vissza szeretne menni a gyerekkorába egy napra. Tehát most utazunk Nemesnádudvar felé, soha életemben nem hallottam erről a faluról. Rita szervezte az utat, a művelődési háznál várja Julikát egy hasonló korú régvolt barátnője és az egész falu készül a sok sok meglepetéssel.
A két barátnő nehezen talál egymásra, de az eltelt hetven év hirtelen eltűnik, marad a gyermekkor, beindul az anekdotázás. A művelődési házban az asszonykórus ríkatja meg először Julikát, aki megköszönve a dalokat, lányos zavarában olyan boldog gyermekkort kíván az asszonykórusnak, mint amilyen az övé volt.
Nemesnádudvaron van látnivaló! És nem is kevés. Első a babamúzeum. Szóval ez nem egy igazi múzeum, egy családi ház lakói szorultak ki saját otthonukból, mert a hatvan év alatt felgyülemlett babamennyiség minden zugot elfoglal.
Frank Erzsi néni vált a gyűjtés rabjává. Ezt megspékelte annyival, hogy faluról falura járva kereste azokat a varrni tudó asszonyokat, akik vállalták, hogy helyi népviselet szerinti ruhába felöltöztetik a babáját.
Babák a falakon végestelen végig futó polcokon, az asztalokon, pamlagon, szekrények tetején, fotelok mélyén. Billegnek verődnek, ha a táskánkat nem fogjuk szorosan magunkhoz.
A kis ház alkalmatlan arra, hogy a bezúduló tömeget befogadja. A család belátta, nosza el kezdték keresni a lehetőségét annak, hogy a babákat, az őket megillető méltó helyzetben tudják a közönségnek bemutatni. Két éve Erzsi néni végleg elment, a babamennyiség stagnál. Biztos vagyok benne, hogy a segítség megérkezik hozzájuk, hisz ezek a babák oly csodálatosak, némelyek oly egyediek, amik Nemesnádudvar hírét messzire vinnék.
Kicsi a falu, kicsik a távolságok, kis sétával elérünk a templomhoz. A barokk Sarlós Boldogasszony római katolikus templom 1806-ban készült el, mennyezeti freskóját Kuczka Mihály alkotta.
A templom elődjét Patachich Gábor kalocsai érsek álmodta és építtette meg a betelepülő németeknek 1736-ban. A kereszteződésben apró faragott határkő, amelyet Nádudvar testvérvárosa Neibsheim állított.
Ebéd után Julika felvágja a két malomkeréknyi szülinapi tortát. Mindannyian érezzük, sürgősen le kell mozognunk a töltött csirkéket, gyalogosan sétálunk a pincesorhoz.
Etsberger József vár minket a falu legnagyobb pincéjében. A présházban, ahonnan a pince nyílik, a falakon a faluból kitelepített német családok megmentett szerszámai, használati tárgyai. Kőrbe üljük a hosszú asztalokat. József jóízűen meséli a falu és lakói, köztük a saját családja történetét.
1700-as években török uralom után nem volt elég ember az országban, aki dolgozzon. A magyar egyház nosza indult nyugatra, hogy toborozzon munkaerőt, aki megműveli az egyházi parlagon álló földeket.
Huszonnégy család alapította a falut amiből tizenkettő a mai napig itt van. A többieket a kitelepítés és ötvenhat elsodorta a szélrózsa minden irányába.
Az ő ősei vándor takácsok voltak. Ezek közül az egyik 1724-ben százhatvannégy gulden lelépési illeték kifizetésével váltotta meg a lehetőséget, hogy elhagyhassa a faluját és nekivághasson az útnak, az ismeretlen Magyarországra. Eredeti végcéljuk Bácska volt, csupán tévedésből akadtak el félúton. Akik lejutottak Bácskába, azok viszont hanyatt-homlok menekültek onnan, mert a szász és a szerb nem fért meg egymással már a kezdet kezdetén sem.
A löszös fal nem engedi át a vizet, nincs szükség a pince oldalainak a szigetelésére, de persze a patkány, vakond ezt tönkreteszi. Szóval ide a férfiak nem inni járnak hétvégeken, hanem a pince állagát kötelezően ellenőrizni, javítgatni, ami ellen az asszonyoknak otthon nem lehet kifogásuk.
A táncosok már népviseletben, két harmonikás rögtön be is izzítja a táncos lábakat. A második csokor zenéjét ismerjük, tudjuk velük énekelni, mindenki érzi a pillanatnyi összetartozást.
Felberreg a busz, a fogyó hold magasan jár. A busz ablakából még integetünk, aztán kifutunk az éjszakai országútra. Nemesnádudvar egy apró falu, lakói mégis megfogták a szívünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése