Kezdjük a januárt börtönben!

Hősök kapuja

Veszprémbe, a királynők városába mi is hárman, mint királynők óhajtottunk bevonulni, hát nem sikerült. Esett az eső, a szálloda egy szűk utcában volt és a kapuja keskeny. Harmadik nekifutásra, érintve a kerékvetőt, bekanyarodtunk az udvarra.
A városban minden vagy zárva, vagy felújítás alatt, csak az ország egyetlen igazi várbörtöne látogatható, amelyben 2003-ban még rabok éltek. Szombat révén, 15 óráig engednek be. Eléggé buta nyitvatartás.

Felkapaszkodtunk a lépcsős utcákon, a Hősök kapuján túljutva, jobbra rögtön a jegyáruda, ami zárva. De ott fityeg egy tábla az ajtaján, menjünk bátran a mellette levő ajándékboltba, ott vehetünk belépőt. Kiderült, a jegyárus használta melegedőnek az ajándékboltot, mert a januári hideg szél az árudáját kifagyasztotta.

 A börtönmúzeumba, pár méterrel arrébb a bíróság épületén keresztül lehet bejutni. A bíróság hivatalos épület még szombaton is, tehát a magunkkal hozott pisztolyokat, kardokat, tankokat és manikűrollókat mind le kellett adnunk az értékmegőrzőbe, átvizsgálás után a börtönudvart átszelve elértünk a börtönbe.

A múzeum a mínusz harmadik szinten van, amíg le nem érünk a fényképezőgépünk a tokjában marad, majd szólnak, amikor már kattogtathatunk.

Azon a lépcsőn ereszkedtünk le, ahol annó a nevelők közlekedtek. Kérdésre a kísérőnk elmondta, a nevelők gumibottal, sokkolóval jártak le nevelni. A mínusz első szint lépcsőháza, még csak-csak normális, ám ahogy lejjebb jutunk, a falak egyre dúsabban salétromosak, vizesek, pereg a vakolat, a mínusz harmadikon már a festék szinte felismerhetetlen, dohos szag jár át mindent.

A guide elindul és megállíthatatlan, folyamatosan mondja az információkat. Celláról cellára kísér.

A női részleggel kezdi, itt egy cellát meghagytak eredeti állapotában, ahol még Sobri és Savanyú Jóska, valamint Milfajt Ferenc raboskodott.
Milfajtról fennmaradt egy történet élete utolsó harminc percéről. Miután kimondták a halálos ítéletét kért egy fél órát, amit a bírótól meg is kapott, így meg tudta írni utolsó versét, ami a cella melletti falon olvasható.

A folyosó egyik oldalán végig cellák, ezeknek egy része berendezve vagy valakinek, vagy valamilyen eseménynek az emlékére, természetesen az összes történet szereplői ezen börtönben végezték.

A cellákban már vízöblítéses a wc, de a guide felhívja a figyelmet, hogy csak 1983-tól van bevezetve a víz, a rabok előtte küblibe végezték a dolgukat.

A cellalakók a vezetékes vizet a kapcsolattartásra használták fel oly módon, hogy a wc-t egyszerűen eldugították. Miután a szennyvíz elárasztotta a cellát, a lakóit szanaszét költöztették más cellákba a dugulás elhárításáig.

Az őrök gyorsan megunták a rabok e fajta szórakozását, elzárták a vizet és felhozták a pincéből a jó öreg küblit pár hónapra. A rabok gyorsan befejezték a dugítást.

Mindszentynek több cellát is berendeztek. Pár hónapot töltött itt, de elítélni nem tudták, mivel nem találtak olyan bírót, aki ezt bevállalta volna. Itt misézett, papokat szentelt.

Eredetileg az udvaron álló bitót először a pincébe száműzték, majd a múzeum nyitására az egyik cellában felállították, pár centit kurtítva a hosszán. A kötele is eredeti, pár embert átsegített a túlvilágra.

A folyosó vége felé már az utolsó évek napi életét látjuk, legvégén egy iroda zárja a sort.

Másik oldalon először a zuhanyozó. Kicsi lyukban szorosan egymás mellett a zuhanycsövek, törölközni és öltözni már csak a hideg folyosón volt hely.

Na és ott van az a cella, amiben sötét van és annyira csöpp, hogy csak összegörnyedve lehetett benne ücsörögni. Itt maximum három napot töltöttek el a nyomorultak. És nem volt lehetőség kikéredzkedni, ha sürgős.

A látogatás végét egy kisfilm zárja, amit a veszprémi televízió forgatott a még működő börtönben. Egy rab panaszkodik benne, hogy miután végeztek hárman egy hajléktalannal, őt ide hozták és szerinte itt roppant szegényes körülmények között kell tengetnie a napjait.

Vissza a lépcsőházba, még pár fotó a falakról, majd átértünk a bíróság épületébe. Természetesen három nőnek mi lehet a legnagyobb problémája egy börtönben, mint hogy merre van a női mosdó.





A bíróság női mosdóját éppen négy férfi meszelte és mázolta. Udvariasan lemásztak a létrákról, csákóval a fejükön, kezükben a festékes vödörrel és ecsettel, felsorakoztak a folyosón, míg mi bevonultunk a frissen meszelt mellékhelyiségekbe.
Amíg megint magunkhoz vettük a leadott fegyvereinket beszédbe elegyedtünk egy ottani dolgozóval. Azt hiszem ő roppantul élvezte, hogy három nő szájtátva hallgatja a börtön rémtörténeteit, mert ami a múzeumi guide szövegéből kimaradt, azt mind megtudtuk.

Az akasztás minden csínját bínját kitárgyaltuk. A hóhér munkája három napos volt.
Első nap az odautazás, majd az elítélt méreteinek a felmérése: súly, magasság, nyakhossz. Ez fontos volt a kötél hosszának megállapításához.

Második nap az akasztás. Harmadik nap őt is elítélték gyilkosságért, és rögtön fel is mentették.



Ezeket a három napokat úgy intézte, hogy a családjának fogalma sem volt, mi az ő munkaköre, nem tudták, hogy ő hóhér. A hóhér még él, hét akasztást végzett, de már más munkaköre van, mivel a halálbüntetést eltörölték.

Az a történet volt a legizgalmasabb, amelyben elmesélte az egyetlen sikeres szökést. Ez egy másik börtönbe szállítás közben történt, nem tudni hogy direkt, vagy véletlenül, de a rabszállító egy másik autóval ütközött, aminek következtében a kocsi felborult, az ajtó kinyílt. Az is titok maradt, hogy volt-e segítsége, vagy nem, de a rab Olaszországig jutott, ahol is hajóra szállt és Amerikában ért partot.
Kanadában kezdett mindent elölről, a tizenhetedik gyilkosságánál kapták el. Nemrég szabadult.

Visszasétáltunk a városba, éhesek és ázottak voltunk. Még itthon ajánlották a Publikum éttermet, helyi segítő kezek  beirányítottak egy eldugott kapualjba. A gulyás levesük és a túrós csuszájuk mennyei volt.